Játssz velem a kedvemért! - Delirium

2. fejezet – Égés

2012-02-06T23:47:00.005+01:00

Sziasztok, Kedves Olvasók! Megjöttem, nagyon-nagyon hosszú idő után végre újra itt vagyok, egyelőre egy fél fejezettel. Az ok: nehezebben megy, mint gondoltam! Hosszú volt ez a négy hónap, elszoktam már kissé, újra meg kell találnom önmagam, és úgy voltam vele, inkább nem erőltetem tovább. A holnapi napon (némileg korábban) megkapjátok Drew második fejezetét is, jövő héttől pedig terveim szerint már sokkal hosszabb/kövérebb fejezetekkel jövök majd nektek :)

Egyébiránt ahogy azt ígértem, felkerült az oldalra a Won’t you die tonight for love? letölthető verziója. Nem feltételezek senkiről semmi rosszat, ez egyfajta bizalom felétek, remélem senki nem él vissza vele :) A történetet megtaláljátok bal oldalt, nem sokkal a Chat és az Elérhetőség alatt az Oldalak/Letöltés menüpontban (a link először nem volt jó, ha valakinek ismét nem működik, kérlek, jelezzétek nekem!)

Nos, akkor jó olvasást mindenkinek, holnap ismét jelentkezem!

xx, Del.

***

Lisa

Igazából még fel sem fogtam, hogy ismét eljött egy újabb szeptember és vele együtt a hülye iskola, máris újra hétvége volt. Aaronnal nagy terveink voltak ma estére, csak még én nem tudtam arról, hogy mik is azok a tervek. Tegnap egész estig be nem állt a szája arról, hogy ma olyan helyre visz, ami igazán emlékezetes lesz számomra és, hogy szerinte tökéletesen nekem való programról gondoskodott.

Szombat reggel volt – inkább lassan dél -, mikor magamhoz tértem. Fontos ez a szóhasználat, hiszen valamikor éjfél után üthettem ki magam annyira, hogy egészen idáig aludjak. Hunyorogva néztem végig magamon, de csak ez megfáradt fintorra futotta. Mellettem Aaron már a laptopját bámulta karikás szemekkel, fél kezét kilógatta az ágy melletti ablakon, s mikor meglátta, hogy felébredtem, a másik kezével felém nyújtotta a kávéját.

- Kösz – motyogtam, aztán kisvártatva a takarót a nyakamig feltornázva felültem és a falnak dőltem. Nem volt ugyan hideg, még csak szeptember eleje volt, de mivel nem aludtam ki magam, ráadásul igen hamar megállapítottam, hogy szinte teljesen meztelen vagyok, így semmi kedvem nem volt kitakarózni.

- Tegnap nagyon bekarcoltál – mosolygott Aaron a fejét rázva.

- Ha te mondod… - megvontam a vállamat, majd nagyot ásítottam. Borzasztóan zavart a kinti napfény, ráadásul a cigarettafüsttől háborogni kezdett a gyomrom.

- De tényleg… összevissza beszéltél, plusz majdnem elkötötted valaki biciklijét.

- Mindig is akartam egy olyat… - fintorogtam, majd felhajtottam a kávét és az ágy vége felé dőlve letettem a földre az üres bögrét. – Csinálsz nekem reggelit, igaz? – Fogalmam sincs Aaron mennyit hallott ebből a cseppet sem költői kérdésből, ugyanis elhasaltam az ágyon, az arcomat pedig a takaróba fúrtam. Egy pillanattal később a hangokból ítélve félretette a laptopját és felém nyúlt. Mikor hideg tenyerét végighúzta a hátamon, kirázott a hideg, de azért elmosolyogtam magam. Szerettem, hogy Aaron kevésbé a szavak embere, sokkal inkább a tetteké. Nem beszélt sokat, akkor sem mondott nagyon kedves dolgokat, kivéve, mikor becézett engem az egyetlen – szerinte – aranyos néven.

- Te vagy a nő – mondta közömbös hangon, én pedig szinte láttam magam előtt, ahogy megvonja a vállát. Miközben beszélt a fenekemre csapott, aztán végighúzta a kezét a combomon, amitől kipattantak a szemeim. A pillanat töredéke alatt ültem fel egyenesen, ismét nyakig betakarózva, Aaron pedig nagyon csúnyán nézett rám.

- Mikor fogod ezt abbahagyni?

- Mit? Hogy kiszolgáltatom magam veled? Soha… nagyon szexi vagy a konyhában, jobb, ha tőlem tudod – próbáltam elmismásolni a dolgokat, de Aaron nem hagyta ennyiben a dolgot.

- Tökmag, ne csináld! Nem vagyok ostoba. Majdnem huszonhat fok van, hagyd a francba a rohadt takarómat.

- Én fázom – hárítottam, miközben már a tekintetemmel kerestem a ruháimat.

- Aha, persze – morogta. Lábbal lecsukta a laptopját, majd berúgta azt az ágya alá. Úgy pattant fel, mintha valahová sietne, de a következő pillanatban lerántotta rólam a takarót, és elhajította a szoba másik végébe.

- Egy hülye bunkó vagy! Egy igazi seggfej! – szóltam rá élesen, majd felpattantam az ágyról, mikor megláttam a cuccaimat a sarokban. Mikor elrobogtam Aaron mellett, szándékosan löktem egyet a vállán, mire ő hátratántorodott kissé.

- Hívtak már rosszabbnak is.

Mérgesen magamra kapkodtam a ruháimat, s már a hajamat gumiztam össze, mikor kezdtem lenyugodni. Most, hogy ismét takarni tudtam a testemet, már sokkal jobban éreztem magam. Aaron a fejét rázta és megvetően nézett rám.

- Tudod, azt még megértem, hogy mások előtt szégyelled, de előttem nem kell. Láttam már rosszabbat. Tökös csaj vagy, Tökmag és tudod mit? Anélkül nem is kellenél – mutatott a combjaim felé, miközben ő is magára kapott egy szürkülő atlétát.

- Na, ne mondd… - morogtam, miközben a szétpakolt cuccaimat a táskámba dobáltam. Futólag rápillantottam a telefonomra, és megláttam, hogy Dwayne kétszer is hívott. Legutoljára majdnem tíz perce. Elkomorodtam, mert eszembe jutott, hogy mit mondott tegnap… le fog lépni és mielőtt elmegy, nekem még találkoznom kell vele. Mindenképp.

- Mi van? – Aaron észrevette, hogy lefagytam egy pillanatra.

- Semmi – hárítottam rögtön. – Hazamegyek, este gyere értem!

- Most komolyan emiatt elmész? Legközelebb rád kötözöm azt a hülye takarót, ha attól jobb kedved lesz – méltatlankodott, amitől felszaladt a szemöldököm rögtön.

- Nem kövérnek érzem magam Aaron. Nem egy részeg éjszakán tetováltattam magamra valami hülyeséget és képzeld, még csak úgy eltakarni sem tudom. Szégyellem, rendben? Miért nem tudod végre elfogadni? Hónapok óta cseszegetsz ezzel, ugyanakkor te úgy takargatod a csuklódat előlem, mintha fegyvert dugdosnál a hátad mögött.

- Azt nem szoktam eldugni – vonta meg a vállát, majd felkapta a földről a takaróját, és visszadobta az ágyára. Kényszerű mozdulat volt ez, akárcsak a következő, mellyel eligazította a kezén a széles bőrkarkötőjét, ami alatt ott lapult az előző barátnőjének a neve, szélesen, fekete tintával tetoválva. Irigyeltem érte sokszor, hogy mindössze ennyi takargatnivalója van. Én a magam részéről az egész jobb és bal combomat, valamint bal lábszáramat takargatni kényszerültem a nap huszonnégy órájában. Még négy éve történt a dolog. Nagyon központba akartam kerülni, egyenesen menőnek éreztem, hogy tizenhárom évesen átbuliztam egy éjszakát különböző szintetikus drogokkal. Dwayne abban a buliban ismert meg, s mikor megtudta, mennyi idős vagyok, hazáig zavart. Otthon én aztán beültem a fürdőkádba és zuhanyozni kezdtem, de hirtelen elájultam egyetlen pillanat alatt. Akkoriban még nem voltak népszerűek azok a csapok, amiket csak fel-le kell tologatni, külön kellett meleg vizet, valamint hideg vizet engedni, én pedig zuhanyrózsával a kezemben kiütöttem magam.

A tűzforró víz majd negyed órán át ömlött a lábaimra, de én nem éreztem, mivel nem voltam magamnál. Dwayne törte rám az ajtót, miután hiába szólongattak, nem válaszoltam, de addigra késő volt. Maradandóan károsodott a bőröm, sebesre és hólyagosra égette a forró víz.

- Örülök, hogy sikerült kiragadnod a mondandómból a lényeget – néztem Aaronra szúrós szemekkel.

- Kapard össze magad nyolcra, nem várok egy percet sem.

- Jó – bólintottam, majd a vállamra dobtam a táskámat és elindultam az ajtó felé, de elkapta a karomat.

- Hazaviszlek.

- Nem kell, hazasétálok – kihúztam a karomat a kezéből, mire erősen elkapta az államat és maga mellett tartott.

- Hisztikirálynő.

- Anyaszomorító – vágtam rá rögtön, mire sanda félmosolyra húzta az ajkait.

- Valami kedvemre valót húzz majd magadra – kacsintott, mire én a plafonra néztem. A következő pillanatban előre hajolt és egy elnyújtott búcsúcsók után eleresztette az arcomat.

Abban a pillanatban, ahogy becsuktam magam mögött Aaronék házának ajtaját a telefonomért nyúltam, mert az megint csörgött.

- Mondd, hogy még a városban vagy! – így szóltam bele, mindenféle köszönés nélkül.

- Végre, Eli már kerestelek! Mi a francért nem vetted fel? – Dwayne sem a kedves szavak embere volt…

- Aaronnal voltam, most indulok haza. Nem válaszoltál, itt vagy még, igaz?

- Egy fél órán belül beugrom, csak elköszönni. Marasztaló beszéddel ne is készülj, csak egy hétre megyek el.

- Tudod, próbálkozni azért lehet. – Megeresztettem egy halvány mosolyt, mikor magam elé képzeltem Dwayne arcát.

- Most le kell tennem. Hamarosan találkozunk – szinte még be sem fejezte, a vonal már meg is szakadt, én pedig sietős léptekkel indultam hazafelé.

- Anya, megjöttem! – kiáltottam el magam, mikor hazaértem, majd megtorpantam, mikor láttam, hogy egy idegen férfi jön ki anyám szobájából. Felszaladt a szemöldököm, és már az ujjaim közé helyeztem a kulcsaimat, hogy ha kell, azzal védekezzek a pasas ellen. Ezen a környéken egyáltalán nem meglepő a fényes nappal történő betörés.

- Elisabeth, későbbre vártalak! – Anyám félregombolt felsőben sietett ki a szobából a férfi nyomában. Semmi baja nem volt, szóval a zsebembe csúsztattam a kulcsomat, és lerúgtam a cipőmet.

- Hát én meg most jöttem – fintorogva hátat fordítottam, mikor megláttam, hogy a férfi slicce le van húzva. Korán délelőtt? Most komolyan? Halál ciki… Már magában az dühítő volt, hogy anyám Elisabeth-nek hívott, az még gázabb, hogy mindezt tanú előtt tette, ami meg a legrosszabb, az az volt, hogy már százszor megígérte, hogy nem hoz haza idegen pasikat a házunkba.

Anyám nem volt egy mintaanya, nevelésből totál bukta és a példaképemnek még távolról sem nevezném.

- Aaron? Jól van? – utálom, hogy a második személyes információt adta ki rólam ennek a senkiházi fatökűnek, aki csak itt toporgott az én házamban, az én anyámmal, az én hülye szőnyegemen.

- Persze – mosolyogtam varázslatosan, mintha minden rendben lenne. – Szedd össze magad… Dwayne fél órán belül itt lesz.

- Dw…

- Azt hiszem, ideje, hogy távozzon – néztem a férfira, majd utolsó megvető pillantás után berobogtam a szobámba, hogy ott várjam meg, míg meghallom a Dwayne kocsijából ordító mocskosul alvilági zenéket.

Négy hónap után...

2012-01-26T01:19:00.001+01:00

Sziasztok, Kedves Olvasók!
Nem tudom, ennek az üzenetnek mennyire lesz visszhangja, hiszen megsaccolni sem tudom, hányan látogatjátok még az oldalt azok után, hogy négy teljes hónapon át hallgattam, minden tekintetben. Az írástól való elhatárolódásomnak számos oka volt, szokás írói válságként emlegetni, én inkább csak azt mondom, másfelé jártak a gondolataim, sok újdonság volt az életemben, amit egyik napról a másikra kellett megtanulnom kezelni, és a szórakozásnak ezen részére, sajnos, már nem maradt időm. Ez persze szép és jó, de egyáltalán nem mentség arra, hogy egyetlen szó nélkül eltűntem, a leveleitekre nem válaszoltam, abszolút felszívódtam az éterből.
Ezt borzasztóan sajnálom, és így utólag belátom, egyáltalán nem érte meg. Már közel két hónapja fontolgatom, hogy visszatérek, újra nekivágok, és kibontakozok, hiszen annyi minden mondanivalóm van nektek az elmúlt hónapok után. Több történet elmesélésre vár még bennem, és úgy döntöttem, nem fojtom őket vissza a továbbiakban, és tovább haladok afelé az álmom felé, hogy egyszer majd a saját könyvemet kiadassam.

Ennek a bejegyzésnek a célja, nem a búcsúzás tőletek, vagy éppen a bocsánatkérés (bár részben ez is), hanem, hogy bejelentsem: VISSZATÉREK.
A továbbiakban megpróbálok megint heti rendszerességgel fejezetekkel kedveskedni nektek úgy, ahogy régen, mert az utóbbi négy hónap rádöbbentett arra, hogy ez már hozzám tartozik, és nem tudom, nem is akarom abbahagyni.
Valóban nem tudom, kik járnak még ennyi idő után is fel ide az oldalra, de nagyon örülnék, ha valahogy össze tudnám/tudnánk trombitálni a régi kis csapatot, mert én emlékszem ám még Rátok, mindenkire, a leveleitek, kommentjeitek még évekre visszamenőleg is megvannak nekem… az írás mellett ugyanúgy hiányoztatok Ti is, a Ti írásotok. Remélem, újra össze tudunk fogni, úgy, mint régen!

A fejezetek frissítésének időpontja hétfői napokra fog esni, reményeim szerint heti rendszerességgel. Az első bejelentkezésem február 6-án lesz az új fejezettel, azonban 5-én leszedem a korábbi történetet az oldalról, a mostani történet első fejezetét pedig újra felrakom. A Won’t you die tonight for love? a továbbiakban letölthető formában lesz elérhető az oldalon!
Hamarosan találkozunk, remélem, Ti ugyanúgy várjátok, mint én!
xoxo, Del.

1. fejezet - Bevezetés az életembe

2011-09-27T00:44:00.001+02:00

Sziasztok. Megjöttem félig, és mérges vagyok magamra. Ma akartam befejezni a fejezetet, de elment az idő a matekkal, mert holnap ZHzok, és muszáj volt tanulnom. Drew szemszöge holnap felkerül, hogy teljes legyen a felvázoló fejezet (a későbbi fejezetek értelemszerűen hosszabbak lesznek). Köszi, hogy olvastad! xx, Del.
FRISS: Fenn van a teljes fejezet!

***

Lisa

Tik-tak, tik-tak…

Vajon mindig ilyen lassan telik az idő, vagy csak akkor, ha elzáráson vagyok, és már rég máshol kéne lennem?

Négy perc és tizenegy másodperc volt hátra a mai napból. Kettőszázötvenegy kattanás múlva már szabad leszek, mint a madár, és tuti, hogy Larry fejét a klotyóba nyomom. Neki kellett volna most itt ülnie helyettem péntek délután, szemben a verejtékes homlokú ügyeletes tanárral, aki mintha elmorogta volna a nevét, de túlságosan is lekötött az unatkozás, hogy odafigyeljek rá. Semleges tényezőként kezeltem, csak egy biodíszlet volt a teremben, aki néha felsóhajtott, vagy megtörölgette magát. Komolyan, mitől volt ilyen melege? Nem is értem.

Az egész úgy kezdődött, hogy Lee és Larry unatkoztak a nyitóbeszédek alatt. Túlságosan bénának tartották a rongyosra járatott forgatókönyvet, miszerint az újév semmilyen szabályszegést nem tolerál, a mosdóajtók még mindig nem piszkozati lapnak használandóak, a wc papír pedig nem az első évesek körbetekerésére funkcionál. Mivel elfelejtettek figyelni, már az első nap sor került az imént felsoroltak közül néhány akció lebonyolítására, én meg persze rosszkor voltam rossz helyen. A klotyópapír a lányoktól hiányzott, és mivel én voltam a közelben egy egyetlen gyanús személy, az én nyakamba varrtak mindent. Még a hiányzó ajtókat is, hiába bizonygattam, hogy nem bírom el azokat a rohadt faajtókat.

Kárörvendő mosoly futott az arcomra, mikor arra gondoltam, hogy Dwayne úgyis elkapja mindkét srácot, amiért nem vitték el a balhét. Dwayne mindig ott volt mellettem.

- Pszt! – lassan felvontam a szemöldökömet, majd kelletlenül oldalra fordultam. Mellettem a leglehetetlenebb vadbarom ült, tonhalszagúan, mint mindig. Ahogy rondán mosolygott, rögtön megállapítottam, hogy a nyár alatt újabb két foga lyukadt ki. Egy undorodó pillantást váltottam vele, amit ő úgy fogott fel, hogy beszélhet.

- Jövő héten randizunk ugyanitt Harris?

- Ne teperj gyökér – morogtam, miközben kigúvadt szemekkel távolabb húzódtam tőle.

- Remélem megértették, hogy a házirend nem csak díszletnek van. Remélem, minél ritkábban találkozunk, most elmehetnek.

Mr. Izzadok még ki sem mondta az utolsó szót, én már kinn voltam az ajtón, és rögtön a telefonomhoz nyúltam. Elmosolyogtam magam, mikor láttam a nem fogadott hívások számát, és rögtön tárcsáztam is.

- Végre Tökmag! – még az első búgás fele sem telt el, már felvette.

- Most szabadultam. Hol vagy?

- A szobornál várlak – köszönés nélkül tette le a telefont, de mást nem is vártam Aarontól. Nagyot rúgtam a szekrényem ajtajába, ami rögtön engedelmesen kinyílt. Tuti nekem volt a legjobb titkos kódom az egész suliba…

Lendületesen bedobáltam a könyveimet, kikaptam a reggel nagy gonddal betárazott hatos csomagot, és a táskaként szolgáló zsákomba süllyesztettem. Szabadság ide vagy oda, néhány újabb órára bevarrnának, ha meglátnának egy karton sörrel sulin belül.

- Bocs, helló, ne haragudj, nem tudod, merre találom a hirdetőtáblát? – amilyen bátortalan hangon jött a kérdés, biztos voltam benne, hogy egy elsős áll a szekrényajtóm mögött, úgyhogy hirtelen becsaptam, mire a csaj hátrahőkölt. Lassan végignéztem rajta, meg a kötött pulcsiján.

- A cölibátus klub idén nem indul, sajnálom – vigyorogtam, majd érdemleges válasz nélkül elsétáltam mellőle, miközben a fejemet ráztam. Tele volt az iskola velük, mind annyira új volt, és annyira ártatlan, hogy majdnem elhittem, hogy tényleg ilyenek, és ez nem csak a felszín. Mind így kezdik, kötött cuccokban, meg szolid hátizsákkal, év végére meg a fél lacrosse csapat átmegy rajtuk.

Talán lehettem volna segítőkészebb is, de ez errefelé nem így működik. Mindenkinek minél előbb meg kell tanulnia, hogy ebben az iskolában nem szólhat hozzá csak úgy akárkihez. Főleg nem hozzám, főleg nem ez a csaj. Idővel úgyis kiderül, érdemes-e a válaszra akármelyikük is… ha nem, akkor majd megtanulják, hogy kell láthatatlanul suhanni a folyosón.

- Szia Eli – felkaptam a fejem, majd elvigyorogtam magam.

- Dwayne, mit keresel itt? Eltiltottak a sulitól, nem?

- Csak látni akartalak – Dwayne ellökte magát a folyosó fehér falától, ahol sötét nyomot hagyott az örökké sáros bakancsa, majd komótosan felém sétált.

- Aaron vár rám – mondtam, mire megtorpant, és fanyarul elmosolyogta magát.

- Ennyire komoly a dolog?

- Tudhatnád – bólintottam, s mivel megtorpant, én indultam felé. – Gyere ki velem hozzá.

- Hát persze – idegesen biccentett, majd végighúzta a kezét az övének bizonyos pontján. Nagyon tudtam, hogy mi lapul a fakó pólója alatt, és rögtön elkomolyodtam.

- Dwayne, ne már! Majdnem három hónapja volt…

- Jó a memóriám Eli. Te is ott voltál… bajod eshetett volna, ha én nem vagyok ott. Nem tud rád vigyázni, nem szeretem, hogy vele vagy. Semmirekellő suhanc.

- Aaron jó srác.

- Majdnem annyira, mint én – mindketten elmosolyogtuk magunkat, lévén, hogy egyikük zűrösebb volt, mint a másik. – Miért voltál elzáráson?

- Larryék a nyakamba varrták a klotyó-témát még a hét elején. Kifejezetten nosztalgikus érzés volt ott ülni… három hónapja nem jártam abban a teremben.

- Larry meg Lee olyanok, mint két csaj, te egymagad keményebb vagy, mint ők ketten. Büszke vagyok rád, remélem, tudod. – Dwayne finoman a karomba bokszolt, majd meg is simogatta a karomat. Úgy nézett rám, mint fél évvel ezelőtt, amitől összeszorult a gyomrom.

- Ugye nem lépsz le megint?

- Túl jól ismersz kölyök…

- Dwayne!

- Csak három hétre, maximum egy hónapra… nem akarom, hogy a nyakamba varrjanak egy balhét. Ha nem vagyok a városban, akkor nem lehetek én a rossz, nem igaz?

- Egy telefonhívásodba kerülne, és beton-biztos alibit adnék neked, tudod jól. Nem akarom, hogy elmenj Dwayne. Anya…

- Eli, már így is többet hazudtál értem a zsaruknak, mint amennyit az én gyomrom is bevesz még. Szeretném, ha rendes életed lenne, már amennyi maradt belőle. – Jellemző. Dwayne anyának a hírétől is rosszul van, bármiről képes lenne beszélni, csak ne kelljen anyámról hallania.

- Most menj, vár a szépfiúd – intett az ajtó felé, mire én közelebb léptem hozzá, és futólag átöleltem.

- Nem szeretem, mikor ezt csinálod.

- Nem érdekel, mennyi ideig tagadod… én egyszerűen csak nem tudok úgy tenni, mintha nem lennél őrülten fontos számomra – vontam meg a vállam, majd sarkon fordultam, és a hátsó kijáraton át elindultam az alapítók szobra felé, ahol Aaron várt rám. Gyorsan kellett rendeznem az arcvonásaimat, és profin fel kellett építenem egy hazugságot, ami megmagyarázza, hol időztem ennyi ideig.

Lee, Larry, Aaron, én meg még sokan mások egy társaság vagyunk évek óta. Dwayne társasága, egészen pontosan. Olyanok vagyunk egymásnak, mint egy pótcsalád, vannak olyanok, akik a bandát tartják egyetlen családjuknak, ilyen például Dwayne. A mi köreink nem tűrik meg a bizalmatlanságot, a balhét sosem egy ember viszi – a mostani kivételes volt -, és senki sem próbál jobb lenni a másiknál. Aaron hónapokkal ezelőttiig Dwayne egyik legjobb barátja, vagy, ahogy ők mondták, a testvére volt egészen addig, míg egy balhé rosszul nem sikerült. Aaron szemében Dwayne tett megbocsáthatatlant, és fordítva. Azóta nem egyszer kellett őket szétszedni az utcán, képesek voltak bepöccenni annyira a másiktól, hogy már meg sem lepett, hogy mindegyik kéznél tart valami önvédelmi eszközt.

Ami engem illet az egészen érdekes szituáció. A hivatalos sztori szerint Aaron hozott engem a társaságba azzal, hogy a barátnője lettem, azonban kevésbé hivatalosan, vagy nevezzük inkább nevén, igazából Dwayne húzott ide magával.

Dwayne volt az, akiben senki sem kételkedett… ő vezette ezt a csapatot, nem találni a városban olyan kölyköt, aki ne tudná, hogy Dwayne mára fogalommá nőtte ki magát. Huszonnégy volt, javítóból javítóba járt, háromszor volt nevelőszülőknél, de azok mindig lepasszolták, egyszer már bevarrták kocsi lopásért, most pedig valami nagyobb forog kockán, elég nagy ahhoz, hogy ne beszéljen nekem róla.

Egy íratlan szabály létezik nálunk: Dwayne-től sose kérdezz. Mendemondák persze mennek a városban arról, hogy ki is ő, honnan jött, mitől lett ilyen, de az igaz történetet egy, azaz egy ember tudja. Én.

- Aaron – szóltam már messziről, mikor megláttam őt a padon ülve. Éppen a „tilos a dohányzás” táblán nyomta el a cigarettáját, majd mielőtt elmosolyogta volna magát, a hajába túrt.

- Jó téged látni Tökmag – a zsákom vállpántját kétoldalt megragadva húzott magához egy elnyújtott, lusta és dohány ízű csókra.

- Hozzád vagy hozzám?

- Meg sem kellett volna kérdezned…

*****

Drew

Ideges voltam, talán annyira ideges, mint még soha életemben. Annyira szerettem volna a maximumot adni ma is, mint mindig, és fogalmam sem volt, sikerült-e. A családomat talán már meg is őrjítettem, képes voltam annyira komolyan venni a mai meghallgatást, mintha minimum az egyik legnevesebb Broadway-darabba akartam volna megszerezni a főszerepet.

Futólag körbesandítottam az alig egy maréknyi fiún, és elhúztam a számat. Biztos mind tehetségesek, és pokoli jók voltak odabenn, mert míg én a kezeimet tördeltem, ők mintha félvállról vették volna a dolgot. Látszólag csak engem zavart, hogy öten vagyunk két helyre.

- Andrew J. Conner? Te vagy az, tényleg? – Az engem megszólító hitetlen hang irányába fordultam, és megláttam Kathyt. Velem egy idős volt, de ő tavaly végzett itt a suliban, hiszen egy évvel rövidebb képzésen volt, mint én. Az a hír járja bekerült valami puccos művészeti iskolába, ami biztosan nem volt annyira jó, mert én még nem hallottam róla. Márpedig az összes valamire való művészeti képzést végignéztem.

Középiskolás első évem végén jöttem rá, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, mi akarok lenni a későbbiek során. Semmiben sem voltam kiemelkedően jó, a személyiségem átlagos, a bicepszem alig ver rá a lányokéra. Annyit tudtam, hogy szeretem a zenét, érdekel az elvont művészet, anyám pedig a számlámra írta azt, hogy a zöld szemeimmel vesztegetni lehet. Szóval ott tartottam, hogy nagyjából semmihez nem értettem… ekkor indult el az amatőr színjátszó kör itt az iskolában. Fontos volt, hogy amatőr legyen a dolog, hiszen csak ezúton juthattam be. Félévkor felvételt nyertem, év végére pedig a klub annyira megkomolyodott, hogy elhagyta az amatőr státuszt, ezzel együtt elhagyott engem is. Hamar kiderült, hogy mint sok máshoz, ehhez sem értek. Különösképp nem hangolt le a dolog, sőt!

Egy nyár alatt megszületett bennem az elhatározás, hogy lehet, hogy iskola után egy sportboltban leszek eladó – kizárt, hogy apám után én is állatorvos legyek -, de legalább hobbi szinten színészkedhetek. Onnantól kezdve minden félévben jelentkeztem a színjátszó körbe (ami mára egyébként egész komoly nevet kapott, már mindenki dráma csoportnak hívja), és minden évben kiszórtak. Valahogy sosem sikerült kellőképp drámai hatást elérnem, vagy egyszerűen csak ennyivel jobbak voltak nálam a többiek, nem tudom. Lényeg a lényeg, az idei nyaramat beáldoztam, a munkát félbeszakítva két hétre New Yorkba vonultam, és az összes műsorra tűzött előadást megnéztem a Broadwayen. Mellette meg jegyzeteltem.

A két hétre minden spórolt pénzem ráment, de nem bántam meg egy percet sem. New Yorkból jóformán semmit sem láttam, ha épp nem előadáson voltam, akkor a saját tükörképemet bámultam a tükörben, egymás után hirtelen váltogatva a meghatott, a megbántott, a gyászoló és az örömittas arckifejezéseimet. Gyakorlat teszi a mestert.

- Nahát, Kathy, hogy kerülsz ide?

- Visszajárok még segíteni néha-néha. Meg aztán kíváncsi vagyok, ki kerül a helyemre. Idén jelentkeztél? – Őszintén hálás voltam, hogy az ’is’ kimaradt a mondatából.

- Igen, most voltam benn. Várok az eredményre – bólintottam, mire Kathy elmosolyogta magát.

- Azt látom – mutatott az elfehéredő ujjaimra, melyeket izgalmamban szorongattam. – Megyek, megsürgetem őket, nehogy a végén még miattad félkezű karaktereket kelljen a darabokba írni!

- Kösz – mosolyogtam fanyarul, majd mélyet sóhajtottam, és fel-alá járkálásba kezdtem.

Talán kettő perc telhetett el, a folyosó megtelt izgatottan csevegő diákokkal, akik mind várakozva néztek az ajtó felé, amit én egyébként már negyed órája szuggeráltam. És akkor egyszer csak kinyílt, Kathy pedig először minket, ötünket hívott be. Erős viszolygás fogott el, hiszen ebben a helyzetben annyiszor voltam már. Pont annyiszor, amennyiszer beletörődve kullogtam ki innen, de ez ma nem történhet meg. Több lehetőségem nincs, most vagy soha.

- Először is nagyon köszönjük, hogy megtiszteltetek minket a jelentkezésetekkel… - kezdte Taylor, a drámaklub királynője a szokásos szöveget, amit már szintén kívülről tudtam, úgyhogy oda sem figyeltem. Azon gondolkoztam, az lenne az igazi színészi tehetség, ha most egy újabb nem után emelt fővel tudnék távozni. Ismét.

- … a következő félévben mindenképp próbáljátok meg újra, rendben? – Oldalra sandítottam, és megláttam egy elégedett és három nem túl csalódott arcot. Létezik az, hogy…?

- Andrew, Craig nektek pedig gratulálunk! – magamról megfeledkezve elnyílt a szám, és kikerekedett a szemem. Le sem esett, hogy Kathy oldalt némadiszkó módban már engem ünnepel, csak próbáltam feldolgozni az infót. Bekerültem. A drámaklub tagja lettem.

Az őrület csak most kezdődött…

- Na, ki vagyok? – Agnes háta mögé lopóztam, miközben a szekrényébe pakolászott, majd hátulról befogtam a szemeit.

- Nem is tudom, Drew…

- Helyesbítek… Drámaklub tag-Drew. – Fülig érő vigyorral dőltem az Agnes melletti szekrénynek, mire ő nagy mosollyal, de rosszul leplezett hitetlenséggel fordult felém.

- Nahát, sikerült? Nagyon büszke vagyok rád, ugye tudod?

- Ez kevésbé lett volna megalázó, hogyha nem hatodjára tetted volna fel ezt a kérdést. De azt hiszem jobb, hogy idén az arcsimogatást mellőzted – bólintottam vigyorogva, mire ő a fejemre dobta a pulóverét. Agnes pulóverei mindig olyan puhák voltak, hogy miközben lecsúszott a fejemről, megkaptam a bizonyos simogatást.

- Hogy ment az ötödik napod itt nálunk? – kérdeztem, mikor becsukta a szekrényt, és megfogta a kezem, jelezve, hogy indulhatunk.

- Hát eltelt. Még nagyon furcsa itt nekem minden. Nem találok semmit. Illetve a legjobb hírű társaság egyik tagjához azt hiszem már volt is szerencsém.

- Ezt hogy érted?

- Eltévedtem az előbb, a térképemet meg a kocsidban hagytam, szóval gondoltam megkérdezem az egyik lányt, hogy merre találom a hirdetőtáblát. Ott kellett volna találkoznom Julesszal. Érdemleges válasz helyett inkább azt kaptam, hogy a cölibátus klub idén nem vár új tagokat, vagy valami ilyesmi.

- Hogy nézett ki a tag?

- Elég furcsa stílusú lány. Igazából először azt hittem, hogy fiú. Olyan furcsán volt copfozva a haja, meg meglehetősen fiús ruhákat hordott.

- Akkor egy igazi díszpéldányba akadtál. Harris minden, csak nem empatikus. Máskor, ha eltévedsz, inkább hívj fel engem, rendben?

- Nem akartalak zavarni a meghallgatáson. Fel tudom én találni magam, csak rossz az új diáknak lenni, pláne utolsó évben.

- Egy-két hét és teljesen belerázódsz. Jules és te fogjátok uralni az iskolát, meglátod.

- Jules nem a megosztás királynője – mosolygott Agnes, de azért jelezte, hogy jól esik neki, amit mondok, mert megsimogatta a karomat.

- Talán ennyit nem sajnál tőled a legjobb barátnőd. Meglátod, minden a legjobban fog alakulni. Végre közelebb vagy hozzám, a barátnőd a szurkolócsapat vezetője, a barátod Brad Pitt trónfosztója… nem akarlak zavarba hozni, de szerintem hamarosan te leszel itt a legjobban irigyelt lány a suli történetében – kacsintottam rá, mire kissé elpirult.

- Örülök, hogy közelebb költöztünk. Szeretem tudni, hogy közelebb vagy hozzám, mint eddig bármikor.

- Szeretlek, ugye tudod?

Agnes és én kicsit több mint két éve ismerkedtünk meg. Ő akkor még három várossal odébb lakott, és vendégségben volt a barátnőjénél, Julesnál, éppen akkor, mikor a városunk születésnapja alkalmából városnapok voltak. A hagyomány szerint ilyenkor három napos utcabál mellett ünnepel mindenki. Ezen az ünnepségen találkoztunk, Jules mutatott be minket egymásnak. Sokáig csak a huszonegyedik század csodáin keresztül tartottuk a kapcsolatot, és csak akkor láttuk egymást, mikor Juleshoz jött. Aztán fél évvel később már miattam jött a városba, meglepett engem a születésnapomon, a dolog pedig onnantól eldőlt. Őt nekem teremtették, ez kétségtelen.

- Ugye tudod, hogy én is?

- Mertem reménykedni hasonlóban, éppen ezért… - motyogtam, majd a zsebembe nyúltam. – Moziba megyünk. Az ősöktől elkértelek, kifogás nincs.

- Elrabolsz engem Andrew Jay Conner?

- Ezentúl minden nap… - nevettem, majd kinyitottam az ajtót, és magam elé engedve őt ketten belevágtunk az új tanév első hétvégéjébe.